Érzelmek vihara

8. fejezet- Miértek

Ahogy a felhőket bámultam a repülőgép ablakából, teljesen elmerengtem a gondolataimban. Nem fért a fejembe, hogy hogyan követhettem el ekkora baromságot. Mi a rákért szálltam fel a Cape Marybe tartó gépre? Miért? Miért? Hiszen okom nem volt arra, hogy visszajöjjek. Ráadásul itt ez a csöppség a hasamban, az fogalmam sincs mit kezdjek vele. Már Rosettát sem használhatom támasztékomnak... Mi lesz így velem? Igaz, hogy pénzem van, de az édeskevés... Ha letelik a „bűvös kilenc hónap” akkor már tehetetlen leszek. Kénytelen leszek kórházba menni, és akkor mindenki megtudja, hogy a szökött Sora Naegino visszatért. Másodmagával. Hát igen, az szép is lenne. Főleg ha Leon megtudná, hogy éppenséggel az ő gyermekét hordom a szívem alatt. Istenem! Miért süllyedtem ilyen mélyre?

Gondolataimból a stewardess felszólító hangja zökkentett ki. Na igen, az öveket be kellett csatolni, mert megérkeztünk. Megérkeztünk? Ne. Visszafordulok.

A visszafordulás ötletét gyorsan kivertem a fejemből, mert beláttam: máshova nem tudnék menni. A múlt tényleg kísértett... Ahogy mentem lefele a lépcsőkön, hirtelen bevillant előttem egy halovány emlékkép. A reptér...a felszállás...Leon lobogó hajtincsei a szélben... Abban a pillanatban szörnyű szédülés fogott el, úgy éreztem, hogy ott helyben összeesek. Ám gyorsan megtámaszkodtam, és próbáltam tovább folytatni a lemenetelt. Nem tudtam, hogy a repülőtérről hogyan tovább... Hiszen a Kaleido színpadon kívül nem sok ismerős dolog van itt számomra. És csak reménykedtem, hogy a többiek is így vannak ezzel a társulatban. Talán akkor nem fognak engem keresni, amint Rosetta beszámolt az eltűnésemről.

Ahogy kiléptem a kapun, ismét kéretlen, kellemetlen emlékképek úsztak szemem elé. Igen, évekkel ezelőtt még boldogan baktattam a környéken, a hírnév reményében. Most meg csak bujkálok álruhában, mindenki elől menekülve. Évekkel ezelőtt akkor öröm töltötte el a szívemet, mikor idejöttem, barátokat szereztem. Olyan embereket, akiket még most is nagyon tisztelek. Mia...Anna... Sarah...Ken Bocsássátok meg a bolondságomat, de akkor sem mehetek vissza hozzátok. Előbb le kell higgadnom, és rendeznem kell a dolgaimat, különben én magam is beleörülök ebbe az egészbe.

Céltalanul bolyongtam az utcák rengetegében. A nap már lemenőben volt, és nekem még mindig nem volt hol aludnom. Menet közben benéztem néhány érdekes boltba, valamint ételt is vettem magamnak. De nem vitt rá a lélek, hogy bárkihez is bekéredzkedjek éjszakára. Sokat gondolkodtam, míg végül arra a nagy elhatározásra nem jutottam, hogy megszállok egy – a Kaleido színpadtól messze eső- szállodásban. Ott talán nem ismernek fel.

A portás hölgy nagyon kedves volt, feltétel nélkül segített nekem a szobát lefoglalni. Ám egy valamiről elfeledkeztem.

-Megkérdezhetném a nevét, kisasszony?- úristen! Ha most elmondom a nevemet, akkor nekem lőttek! Na Sora, most találj ki valamit!

-Őőő... izé... Caroline... Gray... igen, Caroline Gray vagyok.- legszívesebben jól vállon veregettem volna magamat, hogy milyen jó hazudozó vagyok. Mondjuk, ez természetes...amióta csak eljöttem, folyton csak ámítottam az embereket.

-Köszönöm, hölgyem, sikeresen lefoglalta a szobáját.. A mellettem lévő úr, majd felkíséri önt.- majd a mellette lévő barna hajú, kék szemű férfire mutatott. Az kedvesen rám mosolygott, és kivette a csomagokat a kezemből. Erre követni kezdtem. Össze-vissza barangoltunk a folyosókon, mire végre megérkeztünk. Egy elegáns mozdulattal ajtót nyitott, én pedig beléptem a lakosztályomba. Minden gyönyörűen volt megcsinálva; a foteleken karmazsin kárpit, az ágyon pedig ugyanilyen selyemtakaró volt. A falak napsárgán pompáztak, az egésznek volt egy olyan exkluzív hangulata. A kristálycsillár pedig csak még jobbá tette az összehatást. Majdnem hátast dobtam, annyira tetszett. Pedig még csak a hálót láttam... Milyen lehet akkor a többi része? A nagy csodálkozásomból azonban a kísérőm hangja billentett ki.

-Meg van elégedve a szobájával, hölgyem?

-De még mennyire... Nagyon köszönöm szépen az útbaigazítást. Egyedül biztosan eltévedtem volna.

-Ugyan, nincs mit, nekem ez a dolgom.

-De akkor is igazán köszönöm.- próbáltam az illedelmes úrihölgyeményt játszani... Hát nem tudom mennyire jöhetett be neki. Mindenesetre a kezébe nyomtam néhány dolcsi borravalót, aztán gyorsan magamra zártam az ajtót.

Úgy futottam a franciaágy felé, mint egy gyerek, akinek nyalókát kínálnak. Olyan jó volt érezni a bőrömön a selyem puhaságát, és hidegségét... Egy picit le is hűtötte a fejemet. A fejemet beletemettem a kispárnába, és azon gondolkoztam, hogyan tovább. Az életem egy kész romhalmaz, ideje lenne kezdeni valamit vele! Ahogy tekintetemet megemeltem, az egyből az ablakra tévedt. A telihold sugarai megvilágították a szobát, és fura emlékeket idézett elő bennem. Emlékek. Már megint.

Nem tudtam hove tenni azt az érzést... Egy kicsit lelkiismeret furdalásom volt, mégis valahogy boldogság töltötte meg a szívemet ahogy a tengerparti este villant be. Már megint csak Leonon járt az eszem. Azon a nagyképű francián, aki annyiszor megbántott, és én még többször sárba tiportam. Őt, és a büszkeségét, a húga emlékével együtt. Igen, gonosznak, és szívtelennek éreztem magamat. Legszívesebben már mindent visszaszívtam volna, amit az elmúlt hónapokban tettem, és akkor nem lett volna sem a gyerek, sem Rosetta, sem a menekülés. Boldogan élhetnék a Kaleido színpadon, és még most is az Angyalok Tánca lenne a fő szenzáció. Még híresebb, és elismertebb lehettem volna, de én ezt eldobtam magamtól. Ráadásul elvesztettem az egyik legfontosabb személyt az életemben; az egyetlen férfit akit szívből tudtam szeretni, és tisztelni, azt aki az ártatlanságomat elvéve egy újabb nagy kihívást zúdított a nyakamba, hidegzuhanyként. Utáltam őt, de egyben szerettem. Igazán. Szívből.

Nem tudom meddig feküdtem ott, elmerengve a múltamról... De egyszer csak elért az álmos holdfény sugara... És elaludtam.

Az aznapi álmom eléggé különös volt, hiszen most nem Leonnal álmodtam... pontosan ugyan nem emlékeztem, de egyben biztos voltam; a szüleim és Yume voltak a főszereplői. A szemeim könnyel teltek meg, ahogy újra rájuk gondoltam, hiszen már ezer éve nem beszéltem velük. Kétségtelenül halálra aggódhatták már magukat értem. A nagy egoizmusomban teljesen megfeledkeztem az „igazi” múltamról. Mindenről, ami Japánhoz fűzött... Mégis miért vagyok én ennyire szörnyű alak?

Idegesen püföltem a párnát, ha valaki meglátott volna, tuti, hogy idegbetegnek nézett volna. Még jó, hogy bezártam az ajtót, hiszen kopogtattak. Teljesen megfeledkeztem arról, hogy én most tulajdonképpen nem otthon vagyok, hanem egy szállodában. Ráadásul már igencsak magasan járt a nap, szóval meg sem lepődtem. Gyorsan kikászálódtam a puha paplanok közül, majd megigazítottam a parókámat... Még mindig titok, hogy Sora Naegino visszatért...

Álmos szemekkel nyitottam ajtót, a pizsama kicsit gyűrötten állt rajtam ,de a szobalányt ez látszólag cseppet sem zavarta. Csigalassúsággal rakodta be a reggelimet, és megigazította az eléggé „megviselt” ágyamat. Majd mikor kiment, újra visszazártam az ajtót, és visszavetettem magamat a simogató ágyneműk közé. Egy kicsit sem érdekelt, hogy éppen most lett helyrehozva... Elvégre én fizetem a szállást, nem? Akkor meg?

Már megint a plafon bámultam kitartóan, és a jövőmön agyaltam. A jövőmön, ami jelenleg a semmi homályába vész... vajon ez az én sorsom is?