|
VII. fejezet
Macs 2008.07.14. 13:57
Érzelmek vihara
6.fejezet-Baljós jelek
Az idő csak telt, ám néha elképesztően lassan haladt előre. Sokszor éreztem úgy, mintha egy képzeletbeli homokórát tartanék a kezemben, és hideg unalommal figyelném az apró homokszemek esését. Voltak ordítóan unalmas pillanataim; minden egyes nappal egyre jobban hiányzott a színpad, a szereplés, de a legjobban Leon. Ott akartam lenni vele ami jelen helyzetemben szinte elképzelhetetlen volt. Ha most beállítanék elé valószínűleg megvetéssel és gyilkos szemekkel nézne rám, mást nem is tudok elképzelni, és ez a történtek után nem nagyon lepne meg. A szívem húzott vissza a régi világba, pedig az új is csodás volt, de nekem a másik kellett. De az eszem visszatartott, végleg el akartam szakadni attól ami valaha is odakötött.Ám a sors igencsak kegyetlenül beleavatkozott a felejtési kísérletembe.
Rosettával éltük a már lassan megszokottá vált életünket: edzettünk, várost néztünk, meg sok mást is csináltunk, attól függően hogy volt-e valami programja vagy fellépése, hiszen még mindig vállalt diabolós előadásokat, bár azért sokkal jobban megkérte az anyukája a fizetséget. Rendesen be volt táblázva, de amint volt egy kis szabadideje, igyekezett minnél többet velem lenni, mert tudta hogy még mindig egy kicsit labilis lelkiállapotban vagyok. Annyi mindent tett értem hogy meg sem tudtam ezt neki hálálni. Annyiszor köszöntem már meg neki a dolgot, de ő mindig egy �nincs mit�-tel lezárta az ügyet.A Kaleidohoz is járt kéthetente egy előadásra, mert még volt oda is szerződése. Na meg persze az infókat is hozta nekem. Leon továbbra sem szerepelt senkivel, és a társulat emberei, -tanulva a régebbi esetekből- a forgatókönyvet már eleve egy főszereplősre írták. Egyik alkalommal, amikor kedves vendéglátóm éppen egy fellépésen volt, én kimentem az edzőterembe gyakorolni. Aznap szokatlanul fáradtnak éreztem magamat, minden tagom mintha jó pár kilóval nehezebb lett volna. Gondoltam ez ez csak amiatt lehetett, hogy akkoriban igencsak sokat emésztettem magamat mindenen. Megint megpróbáltam az Angyalok Táncát, nem is meglepő hogy ilyen fáradtan nem is jött össze elsőre. Éppen az Angyal pózban voltam a levegőben, amikor megszédültem, és hirtelen a hálóban találtam magamat. Fel sem fogtam hogy mi történt, olyan volt mintha egy pillanatra elájultam volna. Ennek dacára mégegyszer megpróbáltam az egészet előröl. Felugrottam az ugróasztalról a trapézokhoz, ám ekkor újra elkapott a szédülés�és a következő dolog amire emlékeztem az az volt hogy Rosetta ült az ágyam mellett, és a homlokomat törölgeti�
-Jaj Sora, már úgy megijesztettél, mondd jól érzed magad?
-Persze semmi baj, csak egy kicsit kimerültem ennyi az egész.
-Biztos hogy ne hívjak orvost?
-Igen, biztos vagyok benne, tényleg nincs semmi bajom.
-Akkor jó. De ha mégegyszer történik valami ilyesmi, akkor ígérd meg hogy megengeded hogy megvizsgáljanak.
-Rendben.- és ezzel lezártam a beszélgetést, mert túl fáradt voltam ahhoz, hogy elmagyarázzam neki hogy nem akarok orvoshoz menni, mert nem akartam lelepleződni. Meg aztán nem rajongok a dokikért sem túlzottan.
A napok múltak, de én továbbra is szédültem de ezt sosem mondtam meg neki. Ráadásul nagyon gyenge voltam, több edzést ki is hagytam, helyette inkább sétáltam egyet a hatalmas birtokon. Történt olyan is, hogy étkezések után, vagy akár csak úgy teljesen hirtelen rájött a hányinger�és igen sokszor ki is adtam magamból azt a bizonyos felesleget. Egyszerre emésztett a félelem és a halálos gyanú; Lehet hogy terhes lettem Leontól azon az éjjelen. Egy olyan örök emléket hagyhatott maga után, ami biztossá teheti azt hogy sosem felejtem őt el�Ám valamiért a jeleket fokozatosan egyre kevésbé éreztem, így hát beláttam hogy talán mégsem igaz a gyanúm,semmi bajom sem volt, csupán csak kimerültem ennyi volt az egész. A végén már egészen beletörődtem hogy nincs itt semmiféle gyerek-dolog. Kész jojó-játszmát játszottam saját magam ellen, hiszen hol azt hittem mégis van,hol azt hogy nincs.Egyszer fent, egyszer lent voltam. De a döntő, és egyben mindent bebizonyító nyom egy verőfényes reggelen jött. A sugarak fénye töltötte be az egész szobámat, minden olyan tökéletesnek indult. Kikeltem az ágyamból, és megálltam a tükör előtt, ahol egy óriásit nyújtóztam�és ekkor kaptam egy �vödör hideg vizet� a fejemre�a hasam szépen, szinte alig láthatóan, ám számomra mégis feltünően gömbölyödött�a fejem abban a helyben elvörösödött, és rohantam vissza az ágyba�legszívesebben sosem keltem volna ki onnan�csak hát az igen furcsa lett volna, ha nem kelek ki. Ezért úgy döntöttem, hogy valami bővebb ruhát kapok magamra, és úgy senkinek sem fog feltűnni. Egyelőre. Örökre úgysem rejthetem el, de majd kitalálok valamit. Nekem mindig voltak ötleteim, de ez még az én képességeimet is meghaladta�hogy a fenébe tudnám elrejteni az egyre jobban gömbölyödö hasamat? Na mindegy még van időm, a sors majd úgyis hozza magával, hogy mit kell majd tennem. A lényeg hogy senki se sejtsen semmit. Próbálkoztam azzal hogy látványosan többet ettem, de annyira feltűnően, hogy már Rosetta is meglepődött. Ez az egész arra ment ki, hogy higgye azt hogy csupán egy-két kiót felszedtem, amiatt nagyobb a hasam. Persze én minden egyes evés után rohantam a mosdóba, mert tényleg túlságosan teletömtem magamat. Futni is jártam, -legalábbis mindenki ezt hitte-, de közben én azzal a kevéske nyelvtudásommal, ami rámragadt ezalatt a pár hónap alatt, vettem magamnak parókát, és napszemüveget, ezzel nagyjából tudtam magamat álcázni a fotósok, és kíváncsiskodók elől. Rendszeresen bújtam az újságokat, hogy hol van olyan orvos, aki név nélkül hajlandó kezelni a pácienseit, míg végül rátaláltam egy elsőre nagyon szimpatikus nőre. Mint mondtam, a dokikat utáltam, de ez már nem én érdekem volt, hanem a kicsié. Szokás szerint azt mondtam hogy csak kocogok egyet, így gond nélkül kiengedtek. Mikor odaértem a épület elé, vettem egy nagy levegőt, majd benyitottam.
-Jó napot kisasszony, miben segíthetek?-fogadott kedvesen a portás.
- Én Mrs. Newstone-t keresem. Merre találom a rendelőjét?
- Menjen itt egyenesen, majd forduljon jobbra, és az első ajtó jobbról.
-Köszönöm szépen a segítségét.-majd elindultam a megadott irányba. Mikor odértem, bekopogtam, végül miután hallottam bentről hogy szabad, bementem. Az orvos első ránézésre nagyon kedvesnek tűnt, a későbbiekben sem csalódtam benne, szakértő módon csinált mindent, megértő volt, és semmi olyat sem kérdezett tőlem aminek a megválaszolása kicsit kínos lett volna. De a vizsgálat végén így szólt hozzám:
-Gratulálok hölgyem. Ön kislányt vár. Tiszteletem az apukának.
-Köszönöm szépen. De az apuka sajnos nem is tud a kisbabáról.-itt eleredtek a könnyeim. A nő kedvesen leültetett egy székre majd miután kisírtam magamat,ezt mondta:
-Sajnálom. Ha tudtam volna hogy ez lesz, meg sem kérdeztem volna. Elnézést kisasszony.
-Ugyan semmi, baj nem a maga hibája.-erre felkeltem és elindultam hazafelé. A ház felé, ami pár hónapja az otthont jelentette számomra; de az igazi otthonom teljesen máshol volt, egy másik kontinensen, egy másik fontos emberrel, akit Leon Oswaldnak hívnak, és éppenséggel a gyermekem apja�
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
